Amikor kívülről minden rendben van...mégis elveszíted önmagad

Sok ember úgy veszíti el önmagát, hogy közben tovább működik

Reggel felkel, dolgozik, nevet, válaszol az üzenetekre, elviszi a gyereket iskolába, megfőzi a vacsorát, mos, takarít, jelen van. Legalábbis kívülről. Belül azonban egyre csendesebb lesz. A legijesztőbb az egészben az, hogy ez nem egyik napról a másikra történik. Lassan. Szinte észrevétlenül. Először csak bizonyos dolgokról mondasz le. Aztán érzésekről. Később vágyakról. Végül saját magadról. Sokszor nem azért vagyunk fáradtak, mert túl sok dolgunk van, hanem mert túl régóta próbálunk olyan életben működni, amiben már nem érezzük önmagunkat.

Van, aki egy kapcsolatban veszíti el magát. Van, aki a folyamatos megfelelésben. A szerepekben. Az állandó alkalmazkodásban. Abban, hogy mindig erősnek kell lenni, hogy mindent neki kell megoldania.

Közben kívülről sokszor minden "rendben" van. Talán éppen ezért olyan nehéz segítséget kérni, mert nincs egyetlen nagy összeomlás. Nincs egy konkrét pillanat, amire rá lehetne mutatni. Csak egy halk, egyre erősebb belső érzés: "Valami nem jó." "Nem így akarok élni." "Nem tudom, mikor távolodtam el ennyire önmagamtól." "Ennyi az élet?"

Az önelvesztés ritkán drámai. Sokkal inkább csendes és talán éppen ezért olyan veszélyes, mert egy idő után természetessé válik. Az ember megszokja, hogy háttérbe teszi önmagát. Hogy nem mondja ki, amit érez. Hogy túlélő üzemmódban működik. Hogy csak "sodródik az árral"...

...de attól, hogy valami megszokottá válik, még nem lesz egészséges. Talán a valódi változás sem ott kezdődik, amikor hirtelen mindent felforgatunk magunk körül. Hanem ott, amikor először őszintén beismerjük magunknak:

"Már nem érzem jól magam abban az életben, amiben jelenleg létezem."

Ez nem gyengeség! Ez erő!

Nem vagy egyedül!